most
nagyot ugrunk, mi előre, ő vissza. [levelek a családfáról] csecsemőkori önmagát nézi, fekete
fehér kép kezében. emlékei közt kapirgál, de nem jut eszébe semmi
említésre méltó e korszakból. legalább is, nem tudja beazonosítani azt,
ami előkerül. hogy meséltek –e neki róla, úgy volt –e, tényleg megélte,
netán álmodta, ez a három szegmens esetleg egymást erősítve fedi a
valót, ami egy másik fotón látható, amelyről nem is sejthető ki
csinálta, csak az, hogy mikor és mely sarkából annak a szobának, ahol
ma ismét otthon van, mint akkor. ezen a képzeletbeli fényérzékeny
papíron fixálódott valami aminek ő van a középpontjában, mint egy-két
éves perzsaszőnyegen négykézlábazó, teljesen mezítelen, aki kutyásat
játszva feledkezik magába, oly annyira, hogy észre sem veszi, az apja
kilép, onnan, az életéből, és soha többé nem tér vissza. ez
képtelenség, gondolja, gondolta volna. akkor ez számára meg sem
történt, mással volt elfoglalva, mint mindig. önmagával. már cseszheti, na mi akkor most na? bőven és mennyi még?
Comments