Nyunyi

(Mednyánszky László -  Abszint ivó)

sétálunk. jön, de nagyon, a vihar. alig pár lépésnyire van tőlünk. ezt nem ússzuk meg, tudja. pedig utál elázni, én igen ő nem. mire haza érünk hisztis lesz. addig mond nekem valamit: mondja. már percek óta szó nélkül bandukolunk a parton.
ezt nem látta sehol, nem olvasta szótagolva.  ezt most találta ki:  van egy bácsi,  akinek van egy  védő angyala: szoktak találkozgatni. elvannak. egyszercsak sokáig nem jön a menyből se hír, sem senki. bácsi aggódik, mi van. elkezd hát építeni egy tornyot, abban lépcsősort, hogy akkor ő megy fel hozzá, ha az nem jön le... hírnök érkezik, a másik kollégája: közli semmi oka erre, angyali szárnyak is törhetnek, kisebb baleset érte, de rövidesen eljövel, nyugi.
kisöreg nem nyugszik, építi a magáét... mekkora ez az építmény? magasabb annál a fánál? kérdem.  sokkal!  az elfej toronynál?  hát,  háromnegyede, de még nincs kész. aztán hirtelen meghal  a  bácsi, félbe marad a mű. okafogyott.  mostmár bármikor találkozhatnak ők, lévén mindketten angyalok. igen ám, csakhogy aki a kisöreg volt valaha, nem hagyja annyiban... az angyalok szárnya törékeny, mint tudjuk, úgyhogy biztos ami... elkezdi megépíteni a hiányzó részt onnan fentről lefelé, de az már nem látszik, nem láthatjuk mi azt, emberek, a lépcsőtorony látszatra csonka marad, de az út járható - mondja nyunyi, mind a 10 éve tapasztalatával.