(az előzmények) a lakótárssá avanzsált P. azzal áll elő, had jelentkezzen be a rendetlen ember – a mesélő - címére. eddig rendben, van ilyen, semmi kivetnivaló, a levelek nem keverednek, mert nem igazán jönnek, a reklámküldemények duplázódnak csupán. Pier viszont, mégsem költözik be, mindezek ellenére lelép, inkognitóban, nem tudjuk miért, hová. sejtéseink mások előadásában terebélyesednek azzá, ami következik. homályos ügy. tükör által. konkrétabban párás. a fürdőszoba gőzében borotválkozik utoljára az, akit P.-nek hívtak. szertartásszerűen teszi ezt, mint kedvenc színészei egyike, a mindhalálig zenében. minden mozdulata, mintha utánozna. a forgatókönyv szerint halad. eltekintve a zenei aláfestéstől. a néma képsor reinkarnálódik, életre kel. tenyere maszatolása teszi láthatóvá tükörképét (pá pára!) véreres szempár, ahogy kell, tabletta pohárba. pezsgés. minden jó, itt a vége e jelenetnek, taps: színpadra emberek (show time!)
most már indul, a halál angyalával van randija. előre jelzem: össze is jön neki. megismerkedésükre az elhagyott gyártelepen kerítenek sort, ami nekem azért fura mert ez most nem babra megy, nem is film, főleg nem maffiózós. de nagyon előre szaladtam az időzavarban. majdnem a végén járok pedig le akartam ragadni az előzményeknél. most megfogadom. nem fogok kapkodni. (hol is tartottam?) (ja, az előzmények) innen folytatom, legközelebb.
miért pont Franciaország. a francba, valahova csak el kell helyezni
magunkat. de ja vu. mintha jártam volna már itt. befordulok a sarkon, a
második háznak – előre tudom – sárga kapuja van. azon kijön valaki. a
postaládán ott a neve, valós a figura, rendetlen ember, össze-vissza
él, ez látszik is a lakásban. a káoszt, ami körülveszi „funkcionális
rendetlenségnek” keresztelte el. minden épp a helyén van az örökös
változásban. fő hogy megtalálja amit keres. pedig látszatra nem helyén
való égő cigit a hűtőben hagyni… mindezt az utcára lépve, maga mögött
hagyja, meg nem mondaná róla senki, ez az ember olyan amilyennek
beállítom. a tömeg egy pontjává válik, nincs rajta semmi feltűnő. annál
inkább az amiről mesél. történt például, hogy a barátja bajba került,
magán jellegű dolgok a háttérben. beköltözik a felfordulásba, a
lakásába. Pier bujkál. önmaga sem tudja, de el akar tűnni. most és
mindörökké. utálja az öngyilkosokat. az nem megoldás. számára. inkább
köd előtte, köd utána. pont ilyen a reggel. ma. Pier, ne is mondjam,
sehol. holnap olvassuk a helyi újság apró hírei között: rossz látási
viszonyok. addig is az előzmények: (ha lesz időm innen folytatom)
la notte. sötét téma. objektív megvilágításban. telihold, csillagok.
rendezői utasítás: szél ne keljen. esőgép leáll. vigyen bele
romantikát, aki tud. akkor most van. izzadt testek fekszenek egymás
mellett, nézi őket valaki. kintről, ablak mögül. még vár, had
pihenjenek. később kopog. csak ismerős lehet. a kutya nem ugatja. Hansz
vagyok Hamburgból. Dezsőhöz jöttem néhány napra, magam mögött hagyva a
német nyelvterületet, feleséget, gyereket, mert itt megértenek a
Balatonon. Dezső a vezetékneve és gyönyörű. a férje is belefér, de jobb
lenne nélküle, hisz túl vannak rajta. az eb nem fér a bőrébe.
észrevesznek, ajtót nyitnak, teliholdnál nem kell (illik-e?) gyertát
tartani. rövid közjáték következik. lényege, hogy szerelme bal lábbal
kelt fel az ágyról. nem örül nekem, sokat késtem, tegnapra vártak,
talán már nem jövök meg, remélte övék a hétvége. de nem. akkor most mi
van. utaztam ezért épp eleget. a kocsi motorja még meleg. hány márka
egy nap. furcsa pár. pénzt nem kértek, hogy jöjjek, most meg zavarba
hoznak, a szénanáthám trüsszögtet, gyűlölöm magam, őket, ezt az
egészet. retteghetek majd, az ura össze ne tőrje a kocsimat, rosszul
vezet, ráadásul Bécsig, majd vissza. szórakozzam ki magam, ő is azon
lesz, másutt – búcsúzik.
ül az ember a kocsmában. útszéliben, melybe betérnek kávét inni,
rövidet időzni, majd tovatűnni. kaja nincs, háború van. nem első, nem
második, nem nagy, csak amolyan balkáni. ma nem lőnek, csend van, vége
a csatának, végre. aki túlélte, terepszínruhás és civil, mind ünnepel,
vagy sirat, azaz sírva vigad. van olyan is, aki csak néz. ki maga elé,
ki másokat. délután négyre a pult mögött elfogy minden ami iható. csak
csapvíz marat. de volt olyan –mondják - hogy azt sem. fél üveg sör
előttem, mögöttem fiatal emberek arcképei az öröklét keretei között
néznek a jobb jövőbe, bele az objektív sötétjébe. a bajárat mellett,
idősebb néni ül, bort iszik, s ez most nem fullad botrányba. nő, kísérő
nélkül, ezen a vidéken az Istenért sem térne be ide. le nem venné rólam
a tekintetét. filmet forgat. vak operatőr. nem lát. annak, aki vagyok.
valaki mást kelt éltre bennem, aki nincs itt. soha nem is jár erre
többé. maradok én, könnyei között, megáldva. tovább kell mennem, innen
el, más helyett is. mosolyodik. esteledik. indul. nincs maradásom.
sétálunk. jön, de nagyon, a vihar. alig pár lépésnyire van tőlünk. ezt
nem ússzuk meg, tudja. pedig utál elázni, én igen ő nem. mire haza
érünk hisztis lesz. addig mond nekem valamit: mondja. már percek óta szó nélkül
bandukolunk a parton.
ezt nem látta sehol, nem olvasta szótagolva. ezt most
találta ki: van egy bácsi, akinek van egy védő angyala:
szoktak találkozgatni. elvannak. egyszercsak sokáig nem jön a menyből
se hír, sem senki. bácsi aggódik, mi van. elkezd hát építeni egy
tornyot, abban lépcsősort, hogy akkor ő megy fel hozzá, ha az nem jön
le... hírnök érkezik, a másik kollégája: közli semmi oka erre, angyali
szárnyak is törhetnek, kisebb baleset érte, de rövidesen eljövel, nyugi.
kisöreg nem nyugszik, építi a magáét... mekkora ez az építmény?
magasabb annál a fánál? kérdem. sokkal! az elfej
toronynál? hát, háromnegyede, de még nincs kész.
aztán hirtelen meghal a bácsi, félbe marad a mű.
okafogyott. mostmár bármikor találkozhatnak ők, lévén mindketten
angyalok. igen ám, csakhogy aki a kisöreg volt valaha, nem hagyja annyiban... az angyalok
szárnya törékeny, mint tudjuk, úgyhogy biztos ami... elkezdi megépíteni
a hiányzó részt onnan fentről lefelé, de az már nem látszik, nem
láthatjuk mi azt, emberek, a lépcsőtorony látszatra csonka marad, de az
út járható - mondja nyunyi, mind a 10 éve tapasztalatával.
az ott és akkor, e pillanatban jelen idő, bár ezt csak én adom így elő.
szóval, kezdjük el itt valahol. hogy ez megesett, nem állítom, csak úgy
mormolom magam elé, leírom a nyomaték kedvéért, talán. bizonytalan a
vacsora is, kutyául érzem magam a tegnapok miatt. és hól van a holnap,
meg az azt követők. lemaradtam, futok az események után, majd
szerepcsere. zavar ez. nem más.
Már a 150-nek is örültem, mármint, hogy bekerültek a Zabhegyező és az
Iskola a határon. Nem is reméltem a 100 legkedvencebbe őket.
Hogy valamelyik könyv bejut-e a 12-be?
Van idő: olvassa, aki nem tette. A mellékelt linkek mentén letölthető, vagy on-line élvezhető egyik is, másik is.
Ez az egész, amit el akartam mondani. Elmondhatnám talán még azt is, mit csináltam aztán, mikor hazamentem, hogyan betegedtem meg, meg minden, milyen iskolába megyek jövő ősszel, ha innen kikerülök, de ehhez már nincs kedvem. Tényleg nincs. Ez a téma jelen pillanatban nem nagyon érdekel.
Nagyon sokan, főleg ez a pszichoanalitikus pofa itt, azt kérdezik, igyekszem-e beilleszkedni az ottani rendbe, ha jövő szeptemberben visszamegyek az iskolába. Ez olyan hülye kérdés, szerintem. Mert honnan tudná az ember, mit fog csinálni, amíg meg nem csinálta? A válasz: sehonnan. Én azt hiszem, igyekszem majd, de honnan tudjam? Esküszöm, hülye kérdés.
D. B. nem olyan rémes, mint a többiek, de ő is rengeteget kérdez. Múlt szombaton átjött autón, azzal az angol pipivel, aki az új filmjében játszik, amit most ír. Eléggé megjátszotta magát a pipi, de azzal együtt nagyon jó bőr. Egyébként mikor elment megkeresni a női vécét, valahova a fenébe, a túlsó szárnyra, D. B. megkérdezte, mit gondolok erről az egészről, amit most neked is elmondtam. Nem tudtam, mi a frászt feleljek. Ha tudni akarod az igazat, nem tudom, mit gondolok róla. Sajnálom, hogy annyi embernek elmeséltem. Csak azt tudom, hogy mindenki hiányzik nekem, akiről meséltem. Még például Stradlater és Ackley is. Azt hiszem, még az az átkozott Maurice is. Röhejes. Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmeséled, mindenki hiányozni kezd."
A korláton ültem, ahogy félig suttogva felém fordult. Mohón, szemérmetlen, jókedvű szemtelenséggel kezdett könyörögni. Éppen be akartam dobni a vízbe az üres skatulyát.
Nem tudom miért, de valahogyan tétovázott a kezem, úgy fogtam az üres memphises dobozkát, mintha még volna benne, s nem úgy, mint értéktelen holmit. Ez tévesztette meg Medvét."
"...Azt gondolom, hogy egy csomó dolog jobban végiggondolható Ottlikkal, mint Ottlik nélkül. Itt van például a könyv modernsége. Az Iskola a határon egyrészt botrányosan modern, másrészt pedig teljesen épeszű könyv. Tehát van eleje, van vége, persze közepe is. A mondatok is teljesen normálisak, nagy betűvel kezdődnek, írásjel van a végükön. Nem egy mondatból áll az egész regény, mint mondjuk, másutt. Ez arra talán figyelmeztet, hogy modernségen ezeknél a dolgoknál sokkal fontosabbat kell érteni. Mondjuk, egy gondolkodásmódnak vagy még inkább egy létezésnek a radikalizmusát. Tehát erre a radikalizmusra hív fel az Ottlik könyv a sajátjával. Azt is mondja ez a regény, vagy nem is regény, hanem egyáltalán Ottlik létezése, hogy ez olyan mesterség, amelyet nem elég tudni, szeretni, ismerni meg csinálni: nem elég radikálisnak lenni, hanem még tisztességesnek is kell lenni. Ottlik valamiféle méltóságot ajánl vagy kínál nekünk. Mert lehet, hogy az élet olyan, hogy alkukat kell kötni. Ha nem lehet alkut kötni, akkor nem szabad alkut kötni. Azt mondja, hogy van, amit lehet, és van, amit nem lehet. Szívesen gondol az ember úgy Ottlikra, mint valamiféle biztosítékra, hogy nagy baj nem történhet. Mintha ő volna az a derék indián, aki szavatol a lady biztonságáért. Ez persze nem igaz, mert ezzel csak biztatgatjuk magunkat. Mert egy szál Ottlik ugyan mit szavatol? Nyilván az égadta világon semmit sem. Tehát bármi megtörténhet, ezt tudhatjuk máshonnan is. De azért mindannyiunk számára nagyon fontos tudni, hogy Ottlik van... " Esterházy Péter
ezek a nők, lépten nyomon előkerülnek, mindenütt ott vannak, frissen, vagy konzerválva, idénytelen valójukban. Gizella a temetőnél int le, beszáll, majd ki – akár a légy egy forró napon a hűvös konyhába –, ha úgy tartja kedve sírhalomtól-sírhalomig járja az országot, soha el nem téved, stoppal közlekedik, így ismerkedik, üti el a nemlétek közötti időt. vigasztalannak tűnik. akármerre indul, tudja hová ér. kicsit uncsi már ez az egész, –mondja a Gizi – de mit tegyek. egy Cure koncerten fel sem tűnne senkinek, a fekete cuccaiban, ezzel az idétlen, lankasztó sztorijával viszont sikeresen magára irányítja az egyszeri halandók figyelmét.. ennél kényszeredettebben Zoli még nem dugott. ezt az egészet ő mesélte, korsók mögé temetkezve. óva intett, meg ne próbáljam kriptában, mert az – mellesleg – szentségtörés. hát nem. Gizi csak ezt ne csináld. ha összefutnánk, mert van esélye, egy a százhoz, ezerhez. katona, zsidó, vagy szerb sírok között járok néhanap, első sorban ősszel, mindszentek előtt és után. emlékszem mindazokra, akiket nem ismertem.
most
nagyot ugrunk, mi előre, ő vissza. [levelek a családfáról] csecsemőkori önmagát nézi, fekete
fehér kép kezében. emlékei közt kapirgál, de nem jut eszébe semmi
említésre méltó e korszakból. legalább is, nem tudja beazonosítani azt,
ami előkerül. hogy meséltek –e neki róla, úgy volt –e, tényleg megélte,
netán álmodta, ez a három szegmens esetleg egymást erősítve fedi a
valót, ami egy másik fotón látható, amelyről nem is sejthető ki
csinálta, csak az, hogy mikor és mely sarkából annak a szobának, ahol
ma ismét otthon van, mint akkor. ezen a képzeletbeli fényérzékeny
papíron fixálódott valami aminek ő van a középpontjában, mint egy-két
éves perzsaszőnyegen négykézlábazó, teljesen mezítelen, aki kutyásat
játszva feledkezik magába, oly annyira, hogy észre sem veszi, az apja
kilép, onnan, az életéből, és soha többé nem tér vissza. ez
képtelenség, gondolja, gondolta volna. akkor ez számára meg sem
történt, mással volt elfoglalva, mint mindig. önmagával. már cseszheti, na mi akkor most na? bőven és mennyi még?
egy kis kitérő: [Levelek a családfáról] gyorsan ideírom, míg el nem
felejtem. volt nekem két nagymamám, azoknak sok testvére úgy együtt, de
most csak az egyik egyikéről: monarchia, mint mini pre EU, tehát annó,
de ami történt, akár holnap is megeshet valakivel, úgy hogy tessék
vigyázni a csábítás (vagy kurválkodás) trükkjeivel, ha vannak
egyáltalán. vágóhíd, persze maszek (a komcsik még csak álmodoznak, a
kollektív jobb jövő nem jő, az Istennek sem). az üzem tulajdonosa nem
egy vonzó jelenség, de a garantált jó mód, amit biztosít, férjé teszi
és e minőségében féltékennyé, merthogy a hitvese az bizony szemrevaló
teremtés. nos, lehetne ragozni, lírázni, (pl: tegyük hozzá gondolatban
a romantikus kliséket: kisváros, pödört bajusz, sétapálca, kutyaszar
helyett lószar, one benzingőz, cseperedő facsemeték az utcák mindkét
oldalán, békebeli…) a lényeg: új szakember érkezik a céghez. jó
kiállású. a nő kikezd vele. kell a kaland neki, a szürke életébe, a
faszi (ez esetben nincs rá jobb kifejezés) nem bír a farkával, híre
megy, nyoma marad, kerekedik a sztori. míg el nem pattog befejezem: a
tulaj megtudja, szokás szerint utolsóként, mi is történt. hivatja a
tanult embert, ugyan nézd már meg Alajosom, mi hibádzik a hűtőházban.
aztán kívülről rácsukódik az ajtó. véletlen, nem is szól erről
senkinek, csak majd a halálos ágyán. Svájcban a tüdőkórházban. úgy
égette meg a kezét, hogy megfázott, mert nem fázott, mikor tüzeskedett.
béke poraira, vérem!
Recent Comments